2015. június 25., csütörtök

Két hét a Művészetek Völgyében, Kapolcson!

Akik követnek Facebookon, már tudják, hogy a júniusom eddig többnyire egy dolog körül forgott. Fotóztam.

Úgy kezdődött az egész, hogy Ditta (Otthonkommandó) megkeresett (igazából a pesti éjszakában találkoztunk, random, az egyik koncertünk alkalmával, de ilyet mégsem írhatok) és említette, hogy könyvet ír, érdekes lehet-e nekem fotózás, ha igen miért, és amúgy is küldjek portfóliót ide és ide és meglátjuk. Hát hogy a francba ne lenne érdekes (ott nem így mondtam, persze). Szóval Bálint, képek elküld, vár, majd pedig örül. Cégnél két hét szabi, szerettek nagyon. De ez nem az a helyzet, amikor ilyesmi eltántorít. Irány Kapolcs (egy pár zoknival, igen, de hát nyár van)!

Jah, Kapolcs! Közben kiderült, hogy az egész procedúra Kapolcson lesz (ami nem csak ezért tökéletes, mert nekem baromi közel van) méghozzá az épülő és hamarosan megnyitó Haza Provence vendégházban (hanem mert a kezdetek óta figyelem a ház alakulását és látatlanban is imádtam.) Megérkeztünk, kipakoltunk és belevetettük magunkat a munkába.

A könyvről minden fontosabb infót el lehet olvasni ITT vagy a Facebook oldalon, de röviden a lényeg, hogy különböző leírásokkal kiegészülve ronda bútorok kapnak szép új köntöst. Az első hét mint a villám, elröpült. Ditta csiszolt, festett, lakkozott, volt, hogy én ezt visszacsiszoltam és akkor megint festett, én pedig közben kattintgattam ezerrel. Reggelente volt a legnagyobb pörgés, bár Ő többnyire egy órával korábban kelt mint én. (állítása szerint leveleket intézett, szerintem csak élvezte a kevés kis csendet, ami mellettem jutott). Este a legnagyobb gondunk az volt, hogy még egy gyertya leégett, ez a rozé nem is olyan finom, vagy, hogy "ezt nem értem, tegnap később jött fel a Hold". Ekkor még igazi építési terület volt a helyszín. Mindenhol hosszabbítók, fél pucér villanyszerelők meg ilyenek rohangáltak (és bólogattak elismerően az ipodom lejátszási listájára). A kezdeti ismeretlenséget felváltották a gyerekkori sztorik és az egész napos nevetés ( a kemény munka mellett persze). A hét mottója végül a 12 bútor, 250 méter hosszabbító, 30 fok, 1000 kép lett, azt hiszem ez elég is.





Egy hét kihagyás után a második hét döcögősebben indult. Azt el kell mondanom, hogy azon az egy, köztes héten nem igazán találtam a helyem, mentem dolgozni szépen, ültem a székemen, de az egész olyan volt mintha robotpilótára kapcsoltam volna, vagy mintha a Holtak hajnala statiszta szerepére gyúrtam volna becsületesen. (meg is kaptam volna simán, talán még a főzombi szerepet is) De a második naptól ismét azt éreztem, hogy köszönöm, jelenleg a legjobb helyen vagyok. Kevesebb bútor jutott, szám szerint 6, hamarabb meg is volt. Utána már "csak" fotózni kellett őket, ami a nem túl kedvező időjárás miatt eléggé nehézkes volt, sőt az is kiderül hogy a provence jegyében épült viszonylag kicsinyke ablakok ezen, végül is nem annyira segítenek. De megoldottuk.




Sokat mutató képeket természetesen még nem hozhatok, de elmondhatom, hogy remek bútorok készültek, remekül éreztem magam és remek embereket ismertem meg. Akik ott jártak többnyire azt jegyezték meg belőlünk, hogy vigyorgunk, nevetünk, hajnalokig sztorizgatunk és úgy általánosan baromi jól érezzük magunkat, persze a végére hulla voltam, a 18 bútornak el kellett készülni, a 18 bútort be kellett fotózni, sokszor párhuzamosan, néha húzva vonva és mindezt két hét alatt. Személyesen köszönöm Barbinak, hogy befogadott minket (és sok sok kerülgetésre okot adó bútort). A ház gyönyörű lesz, biztos, hogy a galériás apartmant meglátogatom párszor. Ditta ír, én válogatok és ha minden igaz októberben már Ti is lapozgathatjátok a művet, "Régiből újat" címmel. 

A végére engedjetek meg egy "annyira gagyi hogy már jó, hogy Ti azért színesek vagytok" fekete fehér csoportképet. Színekkel majd a könyvben, és lessetek be hozzám a Facebookon is! 

Bálint










2 megjegyzés: